A kockázatmegtagadás kockázata

Posted on 2010. november 22. Szerző:

7


Az újabb botrány, melyet a budapesti Román Kulturális Intézet és az Alföldi Róbert igazgatta budapesti Nemzeti Színház közti megállapodás kiváltott, kitűnő alkalom arra, hogy a román nemzeti ünnep problematikáját ismét végiggondoljuk.

 

Azt a tényt, hogy az akkori – jobbára erősen nacionalistára hangolt – román parlament a román nemzeti ünnep időpontját éppen december 1-jében, Erdély Romániához való csatolásának, vagy – román nézőpontból – csatlakozásának évfordulójára időzítette, mi romániai magyarok is provokációnak érzékeltük. Már akkor sem elsősorban azért, mert Erdélyt úgymond ekkor veszítettük el, Erdély ekkor már régen nem volt a mienk, sőt

talán soha nem is volt kizárólag a mienk.

Az országrészt – a román kontinuitás-mítosz történettudományi megalapozottságától függetlenül – mindig is több etnikum birtokolta. S a 16. századtól kezdődően a magyarság részaránya gyorsuló ütemben csökkent. 1919-ben már a népesség egynegyede volt magyar, a szászokkal együtt alkottunk kb. egyharmadot.

Annak igénye tehát, hogy a tartományt önmagunk számára tarthassuk meg, már évszázadok óta nem volt reális. Magyarország a nemzeti homogenizáció rajongott példaképeitől, Franciaországtól illetve Angliától eltérően, a 16. század közepe óta nem rendelkezett azzal az erős, központosított államhatalommal, mely a kisebbségek asszimilációját lehetővé tette volna. Franciaország és Anglia esetében is sok minden kellett még hozzá, s máig nem dönt el véglegesen, hogy mik is lesznek a következmények. Ráadásul a magyarországi kisebbségek az erősen nacionalista beállítottságú latin illetve szláv rokonokban erőteljes támogatókra találtak, akik a kisebbségekre, mint önnön világhatalmi érdekeik térségbeli érvényesítésének hathatós ágenseire tekintettek. Mi magyarok azonban még sorsszerű szövetségeseinkre, a németekre sem igazán számíthattunk.

Ilyen körülmények között egyetlen lehetőségünk lett volna a kisebbségeknek az állam számára való megnyerése. Szándékosan nem mondtam magyar államot, mert az az állam, mely a kisebbségek számára is elfogadható lehetett volna, már nem lehetett volna magyar állam, hanem egy Svájchoz hasonlatos többnyelvű és többkultúrájú államszövetség, melyben mindenki hosszú távú és szilárd garanciákat kaphatott volna nyelvének és kultúrájának megőrzésére, illetve a némethez és a magyarhoz való felzárkóztatására.

Ennek az államnak a neve sem lehetett volna magyar.

Nem ez történt. A magyar politika nem is csinált titkot abból, hogy a kisebbségeket hosszabb távon asszimilálni akarjuk. Zichy János, a magyar kulturális és kultuszminiszter az 1910-es évek elején nemzetiségi képviselők interpellációjára válaszolva az Országgyűlés nyilvánossága előtt jelentette ki, hogy a románoknak joguk van nyelvük használatára, de ami a kultúrát illeti, Magyarországon csak egyetlen kultúra engedhető meg, az, amelyik a magyar nemzet élő lelkéből fakad, amely mindenható örök és hallhatatlan, azaz a magyar nemzeti kultúra. Ennek a kultúrának az örök hivatása a magyar nemzeti szupremácia fenntartása. Tiszta beszéd volt, melyet a történészek is legfeljebb szaktudományi munkákban emlegetnek, a nyilvánosság előtt tapintatosan elhallgatnak. Pedig – az erdélyi magyarságért vérző szívű –szélsőjobbnak is érdemes volna elgondolkodni azon, hogy ezek a mondatok

hogyan hangzanának ma egy román, szlovák, szerb vagy ukrán politikus szájából.

Azért használok feltételes módot, mert tudomásom szerint felelősségteljes politikus effélét sem románul, sem szlovákul, sem szerbül még nem hangoztatott. Magyarország minden áron föl akart kapaszkodni egy olyan vonatra, mely teljes sebességre gyorsulva kifele rohant már a történelemből. A következmény nem lehetett más, mint hogy a kerekek közé zuhant. Túlélte ugyan a balesetet, de nehezen kiherverhető csonkulásokkal.

Azok, akik zokon veszik a románságtól, hogy a történelmi esély nagy pillanatában nem voltak hajlandóak elfogadni Zichy „ajánlatát” és az elszakadás mellett döntöttek, súlyos személyiségzavarban szenvednek. A románok helyében ugyanis ők sem tehettek és tettek volna másként. Sőt mondjam azt: ma sem tennének! Arról nem is beszélve, hogy Erdély nagyobbik (a Székelyföldet is felölelő) része a valóságos demokrácia körülményei közt és a népszavazás elvének elfogadása esetén is, Romániához csatlakozhatott volna. Népének többségi döntése alapján. Erdély Romániával való egyesülése ellen ma sem hozhatunk fel demokratikus, tehát a nemzetközi közvélemény szempontjából is elfogadhatónak tekinthető kifogásokat. A román döntést tehát – tetszik, nem tetszik – nem csak el kell fogadnunk, de respektálnunk is kell. Legalábbis akkor, ha

valóban igényt tartunk a Székelyföld és a Partium autonómiájára.

Amit határozottan és továbbra is el kell utasítanunk, az nem Erdély Romániához való csatolásának ténye, hanem Magyarországtól való elszakításának módja: az, hogy a 19 utáni román hatalom a népakaratnak aposztrofált a Gyulafehérvári határozatokban lefektetett ígéreteit cinikus módon nem tartotta be. Hogy maradéktalanul átvette a Zichy-féle magyar hazafiak kisebbségellenességét. Hogy egyik pillanatról a másikra hátat fordított a magyarországi román kisebbség kisebbségjogi argumentumainak és a magyar többség antidemokratikus retorikájával kényszerítette térdre az erdélyi magyar demokratákat is.

Nekünk magyaroknak nem Erdély Romániához való csatolása ellen kéne tiltakoznunk, hiszen ez – bármennyire is fájdalmas elismerni – természetes volt. Annak ellenére is, hogy – az Európai „demokráciák” támogatásának birtokában – természetellenes eszközökkel, és a veszedelmesnek tekintett ellenfél örökre szóló tönkretételének bosszúszomjas igényével valósították meg.

Erdély Romániához csatolása önmagában még nem lett volna tragédia,

hiszen németek, angolok, spanyolok, portugálok, olaszok, s a sort folytathatnám, a világ számos országában élnek az azonos nevű országokon kívül is. Szabadon és elégedetten. Mi is szabadnak és elégedettnek éreznők magunkat, ha Erdélyben úgy érezhetnők magunkat, mint a németek Ausztriában vagy Svájcban az angolok Amerikáéban, Kanadában, Ausztráliában…

Éppen emiatt lett volna értelme és feltehetőleg haszna is a románokkal együtt a Nemzeti Színház épületében ünnepelni az évfordulót, elismerve a román döntés elvi létjogosultságát és elutasítva annak módozatait, azaz távlatilag legalább az ünnep román pátosza által is megkönnyített kompromisszumra jutni a kérdésben. Románia ma már úton van afelé, hogy maga is elismerje tévedéseit, hogy megmaradt kisebbségeivel megtalálja az érintettek számára is elfogadható módus vivendit.

Ezt a folyamatot kockáztatni, sértett nemzeti önérzetünket és érzelmi irredentizmusunkat Zichy János-i korlátoltsággal közszemlére tenni, mindennek tekinthető csak ésszerű cselekedetnek nem. A politika persze nem csupán ésszerűség, érzelmek nélkül maga is talajtalanná válna. Az új magyar kormányzat politikája mintha ezen a felismerésen alapulna. Csakhogy az érzelmek a szándékok és a lehetőségek közti távolság (gyakorta éppenséggel szakadék) áthidalásának eszközei. A valóságtól elszakadt álmok és a valóságos lehetőségek közti (esetünkben csaknem végtelen) távolság áthidalására, azaz Erdély „ismételt” magyarrá tételére, ahogy azt a „népek harcának zajló tengerét” aposztrofáló Székely himnusz is sugallja („ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk”), az érzelmek sem képesek.

Az észről nem is beszélve.

Az igény, hogy vegyünk részt egymás ünnepein, azt alázhatja meg, aki csak és csakis akkor érezné szabadnak magát, ha ő alázhatna meg a másokat. Nem kétséges, hogy a román közvélemény elsöprő többsége (mert azért kivételek mindig is akadtak) csaknem egy évszázadon át ezt a perverz örömet gyakorolta. Fölöttem is. De én azóta érzem szabadnak magam, amióta a sértettség traumájától és az ebből fakadó bosszúvágytól megszabadultam.

Erdély nem magyar, talán soha nem is volt az. Erdély magyar is! Méghozzá nem is akárhogyan. Ami semmilyen vonatkozásban nem kérdőjelezi meg, vagy teszi lényegtelenné, hogy román is, meg szász is, meg cigány is, meg zsidó is, meg örmény is. S ez az a tény, amit a románokkal és a nemzetközi közvéleménnyel is el kell, és el lehet fogadtatnunk. Ha nemzeti érzelmeinket ennek a célnak a szolgálatába állítjuk, valóban eredményesek lehetünk. Az autonómiáig elmenően. Ha annak az Erdélynek az elvesztését siratjuk, mely korábban is csak az egynyelvű, egykultúrájú nemzetállam lélekmérgező, polgár- és világháborúkat generáló fantazmagóriájába szédült nacionalista értelmiség szemében volt kizárólag a mienk, a magyar Erdély maradékának megtartását tehetjük ismét kockára.

Az igazgatói szék megtartásáért a jelek szerint sok mindenre képes Alföldi Róbert indoklása engem nem győzött meg. A magyar népesség arra érzékeny, amire az általa megválasztott, s ettől kezdve az ő nevében uralkodó, de őt többé már nem konzultáló (mindenkori) kisebbség érzékennyé teszi. Az értelmiségi feladata tükröt tartani ez elé a kisebbség elé, hogy magára ismerhessen. Sajnos Magyarországon jó évszázada (Bíbó szerint sok évszázada) olyan értelmiségiek vannak pozíciókban, akik csupán önnön túlélésük érdekében hajlandóak kockáztatni.

Továbbra is csapnivaló eredménnyel.

Arról persze nincs információ, hogy mi történt volna az ünnepségen. De tény, hogy a szervezők, ha a Nemzeti Színházban béreltek termet, az ünnepet nem románoknak, illetve nem csak románoknak szánták. A részvétel gesztusa pedig a magyar fél számára nem csak erkölcsi, de érzelmi alapot is teremthetett volna arra, hogy a Gyulafehérvári Határozatok elsikkasztását, a magyar kisebbség intézményeinek felszámolását, nem a sértés vagy az ünneprontás, hanem a tisztességes szótértés szándékával tehessék szóvá.

Mi magyarok is jól járnánk azzal, ha március 15-én a román fél – például éppen Aradon – szóvá tenné az elsöprően román többségű Erdély Magyarországgal való 1848-as egyesítésének botrányát, és azt, hogy ennek a lépésnek az utólag egyértelművé vált elhibázottságát a magyar közvélemény máig nem ismerte fel illetve el. Mert attól, aki részt vesz az örömemben vagy a bánatomban sokkal könnyebb elfogadni kritikát, mint attól, aki kívülállóként kritizál. Azt az ünnepet, mely a kritikátlan eufória jegyében zajlik, sem magyar, sem román vonatkozásban nem lehet már elrontani.

El van az rontva.

Nem vagyunk kívülállók. Ezt a tényt meg lehet élni tragédiaként, de meg lehet élni – egy rossz emlékű román döntés dacára – a majdani tényleges összetartozás örömének ígérete gyanánmt is. És nem lehet kétséges, hogy mindannyiunk számára a második megoldás lenne a szerencsésebb.

Advertisements