A kettős mérce pátosza

Posted on 2010. november 29. Szerző:

7


A Magyar Állandó Értekezlet, vagy közismertebb nevén a MÁÉRT újraindítása fontos kezdeményezése volt az új magyarországi kormányzatnak. Meggyőző mozzanata annak a nemzetpolitikai fordulatnak, melynek fő jellemzője a Gyurcsány-kormány kizárólag állampolgári érzelmekre (főként idegenellenességre) alapozott döntéseinek jóvátétele. Persze az új nemzetpolitika csak akkor vezethetne megnyugtató eredményre, ha az új kormányzat nem esik az ellenkező végletbe, ha nem engedi magát kizárólag „nemzeti” érzelmektől vezéreltetni.

 

Az értekezlet vezérszónokai, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Orbán Viktor kormányfő többször is hangsúlyozták, hogy a magyarságot sorsközösség fűzi azokhoz a szomszédos állampolgári és kulturális nemzetekhez, melyek keretében illetve melyek mellett a magyar kultúrájú emberek élnek. És méltán, hiszen a magyar állampolgársági törvényt éppen az teheti szükségessé, hogy a kulturális hovatartozás és az állampolgárság abban a térségben, ahol élünk, a tételes kisebbségi jogok és a szépen hangzó szónoklatok dacára elválaszthatatlan egymástól.

A térség államai, beleértve Magyarországot is, a többség államainak tekintik magukat.

A mai magyarországi hatalom szószólói nem véletlenül követelik, hogy Magyarország legyen a magyaroké. A román, a szlovák, a szerb, az ukrán politikum, az adott országot mindig is a szlovákok a románok, a szerbek, az ukránok államának tekintette. A kisebbségek minden államban megtűrteknek számítottak és részben ma is azoknak számítanak.

Egyébként merőben nyugat-európai mintára.

A kisebbségek nyelvhasználati joga a Székelyföld határain túl ma is írott malaszt, egy kolozsvári vagy akár nagyváradi magyar annak ellenére sem gondolhat a nyelvének nyilvános (a hatóságokkal való kommunikációra is kiterjedő) használatára, hogy a magyar nyelv több mint félszázezer kolozsvári polgár anyanyelve. Ha ezt a mentalitást, melynek morális és politikai alapjai nagyon is kérdésesek, fatális és megváltoztathatatlan ténynek tekintjük, valóban nem marad más méltányos megoldás, mint az állampolgárság kiterjesztése. Ha az állampolgárság a teljes jogú kulturális identitás megélésének és megőrzésének egyetlen – gyakorlatilag is akadálytalanul érvényesíthető – formája, a nyelvi-kulturális egyenjogúság valóban csak úgy érhető el, ha a kisebbségekhez tartozó személyek megkapják annak az államnak a teljes jogú állampolgárságát is, mely az ő kulturális közösségüket tekinti az egyetlen teljes jogú kulturális közösségnek.

Hogy ez-e a valóban méltányos és a kisebbségek számára minden szempontból – nem csupán érzelmi vonatkozásban – megnyugtató megoldás, erősen kétséges. Egy többségi állam állampolgársága

aligha válhat képessé arra, hogy a kisebbség legfontosabb gondjait megoldja.

Ehhez a szóban forgó államok politikai közösségeinek garantált többnyelvűsége és több-kultúrájúsága szükségeltetne, melyeket az államnak az állampolgári jogok, és semmiképpen sem a kötelezettségek szintjén kéne szentesítenie. A többnyelvűség természetesen csupán a közvetlenül is együtt élő, de eltérő nyelvű állampolgárokra vonatkozhat és – amint azt már számtalanszor megírtam – csakis önkéntes lehet. A nyelv ugyanis kommunikációs eszköz és

nem nemzeti kokárda, még kevésbé nemzetépítő kényszerzubbony.

Kölcsönösségről illetve önkéntességről azonban ez idő szerint sem Kelet–Közép-Európában, sem a nyugati világban nincs szó. Az állam a többségi nyelv ismeretét ezekben az országokban is leplezetlenül kikényszeríti, a kisebbségi nyelvek nyilvános használatának jogát meg lehetőség szerint korlátozza. A közösségi jogokat különös módon még azok az államok sem ismerik el, melyek – mint Spanyolország például – egyébként széleskörű autonómiát biztosítanak kisebbségeiknek. A kisebbségi jogok ez idő szerint csakis az egyéni – az úgynevezett egyetemes emberi – jogok alapján garantálhatók. Ezek az egyének – azaz a kisebbségi közösségekhez tartozó személyek számára – elvben legalábbis – szavatolt a szabad nyelvhasználat, a kisebbségi közösségek számára azonban nem. Ami azt jelenti, hogy az egyén egyénként használhatja az anyanyelvét,

 a közösségnek azonban nincs intézményes joga anyanyelve használatára.

Ami magyarra fordítva annyit jelent, hogy a kisebbségi nyelvek – bár az állam polgárainak közösségei beszélik őket (egy nyelv jellegénél fogva csak valamiféle – minimálisan kéttagú – közösségben használható), nem válhatnak „államnyelvekké”, azaz a szóban forgó államok a kisebbségi nyelveket akkor sem ismerik el hivatalos, az adott államok nyilvánosságában megkülönböztetés nélkül használható nyelvekként, ha a kisebbségek helyileg többségben vannak. S ha az elvet időnként rugalmasan alkalmazzák is (mint manapság Romániában például) ezek csupán – bármikor visszavonható – gyakorlati engedmények, mintsem kötelező érvényű elvi döntések következményei. S ez a határon túli kisebbségek nyelvi jogaiért és autonómiájáért amúgy síkraszálló Magyarországra is érvényes. Az egyetemes emberi jogok önmagukban

ugyanúgy alkalmasak a kisebbségi jogok érvényesítésére, mint felfüggesztésére.

Az utóbbi kitűnő példája az államnyelv senki által meg nem kérdőjelezett fogalma. Pedig ez a fogalom világosan jelzi, hogy a modern állam kulturális vonatkozásban – minden emberi jogi ködösítés dacára – nem semleges.

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nem hiába hivatkozott oly sűrűn emberi jogi megfontolásokra. De a miniszterelnök-helyettes úrnak volt egy másik érdekes megállapítása is: Nem minden magyar, ami magyarul van. Amit kiegészített a másik gondolat, miszerint valaki lehet angolul is magyar, tehát a nyelvismeret hiánya önmagában még nem jelenti a kulturális kötődés, implicite a nemzeti érzelmek hiányát. Persze ez a gondolat – mint az értekezlet összes többi alapelve – csak feltételesen értendő, hiszen a magyarul már vagy még nem tudó, de kulturálisan esetleg a magyarsághoz is kötődő román, szlovák, szerb, ukrán

már nem kaphat magyar állampolgárságot.

Kérdés persze, hogy a magyarul hangzó mondatok esetében ki és milyen kritériumok alapján fogja eldönteni, hogy azok magyarok vagy nem magyarok? Magyar-e Kertész Imre, ha esetleg zsidó identitását is vállalja? Sokak szerint nem igazán. Pedig, a szélsőjobb dominanciájára vonatkozó svájci nyilatkozat tanúsága szerint, minden ízében magyar. A jobboldallal szembeni ellenszenvétől – jellegzetesen magyar módra – ugyanúgy nem tud szabadulni, mint a jobboldal a ballal szembeni indulataitól. Mert bármennyire is kínos, kétségtelen tény, hogy a szélsőjobb képviselői a korábbi Fidesz uralom nyomán hulltak ki a parlamentből, a néhány százaléknyi többletszavazaton és tudatos megtévesztésen alapuló szocialista dominancia nyomán kerültek, immár diadalmasan, vissza…

Aligha csodálkozhatunk rajta, hogy a többes identitás rokonszenves eszméje Semjén úr szerint csak a (réges-rég asszimilált) magyarországi „kisebbségekre” érvényes, a határon túli magyar kisebbségekre legfeljebb retorikailag… A szlovákiai magyarság elsöprő többségét képviselő Híd-Most képviselői – éppen kettős identitásuk miatt – már nem minősültek magyarnak. A magyarok Semjén Zsolt-féle Istene őket már nem éltethette.

Még az értekezletre sem kaptak meghívást.

A kettős identitás ténye tehát pátosszal képviselhető mindaddig, amíg a magyar nemzet (kétségtelenül megkerülhetetlen, de a nemzetfogalom tisztázatlansága miatt meglehetősen kétértelmű) egyesítéséről van szó, rossz és patetikusan elutasítandó azonban, ha a szlovák (vagy egyéb) polgártársakkal való együttélés következményeinek elfogulatlan vállalását jelentheti. A kérdést tehát, hogy ki a magyar és ki nem – mint ebben az esetben is – kizárólag

az éppen érvényes hatalom birtokosai válaszolhatják meg

és, úgy tűnik, továbbra is leplezetlenül politikai megfontolások alapján. Magyar az, aki az én politikai elveimet vallja, mindenki más önmagát magyarnak (vagy magyarnak is) álcázó idegen. Következésként a hatalom megszerzése és megtartása továbbra is élet és halál kérdése marad. Beláthatatlan nemzetpolitikai következményekkel – értsünk bármit is a nemzeten…

A kettős mérce érvényesítése – sajnálatos módon – az értekezleten elhangzott nyilvános szónoklatok mindenikére jellemző volt. Hogy a zárt ajtók mögött mi hangzott el, arról nem sokat tudhatunk. A kisebbségek képviselői – nemzeti érzelmeikre alapozva – néhány éve még bátran szembehelyezkedtek Gyurcsány Ferenc

szintén kettős mércét érvényesítő

 – az ellenzéki nemzetieskedést is fasizmus gyanánt megbélyegző, a határokon túli, néha valóban a fasizmussal határos kormányzati retorikát azonban a jó szomszédi viszony nevében jobbára szőnyeg alá söprő – állampolgári demagógiájával. Ezúttal azonban semmi hír arról, hogy a kisebbségek elszánt képviselői a kulturális vonatkozásban érvényesített kettős mércét bátran „nemzetietlen” gesztussal megkérdőjelezték volna.

Márpedig az értekezleten felvázolt nemzetpolitika sok mindenre alkalmas lehet, arra azonban, hogy az orbáni koncentrikus körök harmadik fokozata gyanánt elgondolt, s a Közép-európai sorsközösség jegyében érvényesített külpolitikai stratégia megvalósulhasson, aligha.
Ami annál is szomorúbb, mert úgy tűnik – a kisebbségi helyzet degradálódásának nyugat-európai tendenciái ellenére – térségünkben egy méltányosabb megközelítés számára lassan, de érzékelhetően javulna a fogadókészség.

Reklámok