Egyet a papának, egyet a mamának s egyet a nyugdíjrendszernek

Posted on 2011. március 10. Szerző:

22


Azért nem működik a dolog, mert az anyák nem akarnak elegendő gyereket szülni a rendszer fenntartásához. Aminthogy ugyancsak a földrengés a hibás, ha romba dől a ház – és távolról sem a földrengésbiztonsági követelményeket figyelmen kívül hagyó építész.

„A demográfiai válság egyértelműen olyan gazdasági krízist okoz, mely a későbbiekben a nyugdíjrendszert is fenntarthatatlanná teszi”

jelentette ki Z. Kárpát Dániel jobbikos képviselő a népesedési kérdés parlamenti vitanapján.

Akár cinizmusnak is lehet nevezni, de a gondolattársítás ördöge egy 17 évvel ezelőtti szélhámosság jellemző pillanatát juttatja eszembe. Amikoris Ioan Stoica a hírhedt kolozsvári Caritas pilótajáték összeomlása előtti napokban kétségbeesett felhívást intézett a lakossághoz: továbbra is jöjjenek, minél több pénzzel, mert egyébként fenntarthatatlanná válik a „karitász”.

Nos, mi is a különbség a Caritas és a jelenlegi kelet–közép-európai nyugdíjrendszerek között? Caragiale szellemét idézve mondhatnánk, hogy sokminden, kivéve a lényegesebb pontokat. Példának okáért mindkettő szociális intézménynek vallotta/vallja magát (vö. circuit de întrajutorare – románul kb. önsegélyező rendszernek felelne meg) és mindkettő fennmaradásának alapvető elve, hogy az egyre népesebb(?) újonnan érkezők finanszírozzák a már rendszerben levőket.

Érthetőbben fogalmazva, mindkettő piramisjáték.

Hogy egyik két év alatt összeomlik, mert irreálisan magas, nyolcszoros nyereséget ígér, másik pedig még évtizedekig képes nyújtani a haláltusát? Csupán részletkérdés, a gyökerek ugyanazok: az utánam az özönvíz filozófiája, mely utóbbi esetben a nemzetgyarapodás ideológiai cukormázába csomagolva, de lényegében ugyanolyan primitív felelőtlenséggel dobja át a döglött macskát a következő generáció udvarába.

Ugyan miért is lenne másként, amikor olcsóbb népszerűséggel kecsegtet az a politika, mely populista stílusban a reálisnál érezhető módon kisebb összegeket gyűjt be nyugdíjalap címen, a pénzt ráadásul még csak nem is fekteti be, hanem a költségvetési lyukakat foltozgatja vele, a nyugdíjak tényleges finanszírozását pedig értelemszerűen nem ennek az összegnek a gyarapodásából, hanem az újabb (és egyre számosabbnak feltételezett) munkaképes generáció és/vagy a költségvetési deficit (küladósság) terhére képzeli el. Csődközel esetén meg nyomja a szöveget, hogy azért nem működik a dolog, mert az anyák

nem akarnak elegendő gyereket szülni

a rendszer további fenntartásához. Pont, mint a botcsinálta építész, mikor nem megfelelő szerkezetű épületeket tervez földrengésveszélyes területekre, majd a földrengést teszi felelőssé a házak összeomlásáért.

Pedig még selmeczigabriellai magasságokban sem szükséges szárnyalni annak az egyszerű ténynek a felismeréséhez, hogy tisztességes, demográfiai meg politikai széljárástól független nyugdíjrendszer csakis egy módon képzelhető el: ha a nyugdíjra pályázó állampolgárt kötelezik, hogy erre szakosodott pénzintézetek (nyugdíjpénztárak) segítségével önmaga gondoskodjon nyugdíjaskori éveiről. És ne varrja az eggyel későbbi generáció nyakába – pontosabban: ne bízza a politikum következő garnitúrájának lutrijára – majdani nyugdíjának kérdését, mert könnyen ő húzhatja a rövidebbet.

Ja, hogy úgymond drága a magánnyugdíj.

Hát igen. Valóban nehéz versenyezni a fennebb felsorolt praktikákat felvonultató, állambácsinak nevezett nemlojális konkurenciával. Ahogy azt is nehéz elmagyarázni az adófizetőnek, hogy így vagy úgy csavargatva a dolgokat, de öregkorára mégis csak abból a pénzből fog élni, amit állampolgári minőségében közvetlenül vagy közvetve, jószántából vagy kötelező módon, de megspóroltattak vele. Tisztelet a kivételnek – mármint azon polgártársaknak, akik már kapiskálják, hogy az ingyenes oktatás, az ingyenes egészségügy és társai nem csak csak úgy ni, a semmiből ingyenesek.

Úgyhogy – látszatmegoldásként – továbbra is buzdíthatjuk a magyar anyákat, hogy szüljenek magyar gyermekeket a nyugdíjrendszer fenntartásához.

Minél többet, hogy minél kevesebb nyugdíjalapot kelljen befizetnünk.

Mondjuk elképzelhető, hogy rosszul sül a dolog, hiszen a minél több gyerek majdani eltartásához még annál is több unoka fog kelleni, és így tovább, ez viszont már szerencsére a jövő zenéje. Ahogy egyébként a bolygószintű túlnépesedés, a rablógazdálkodás és a felelőtlen környezetszennyezés problémája is.

De fő, hogy utódaink csak megoldják majd valahogy.

Advertisements