Igen. Tessék?

Posted on 2011. augusztus 16. Szerző:

7


Rendhagyó kezdeményezés: azon kereskedelmi egységeket, ahol a kuncsaft (és természetesen az ezzel járó plusz bevétel) kedvéért szívesen megszólalnak magyarul, ‘Igen, tessék!’ feliratú kitűzők használatára buzdítják.

Mondjuk, a KIFOR, a Claudiopolis és a KMDSZ égisze alatt életbe léptetett ötlet nem kifejezetten eredeti – a  nyolcvanas években Bécs híres sétáló- és bevásárlóutcáján, a Mariahilferstraßén már díszelegtek ‘Beszélünk magyarul!’ feliratok, nehogy a kádármagyar turista véletlenül  is a szomszédtól vegye meg a videót –, de rendhagyónak mindenképp rendhagyó. Tájainkon legalábbis, ahol sokkal menőbb 24-ből 24 órában siránkozni a „román elnyomás”  miatt, mint a meglévő, nem is olyan szűkös jogi kereteket kihasználva, érdemben is lépni kisebbségi boldogulásunkért.

És éppen ezért is annyira szimpatikus.

A  kezdeményezők ráadásul még arra is ügyeltek, hogy a fölösleges politikai  konotáció árnyékát is elkerülve ne trikolórokkal, hanem magyar, illetve román szöveggel oldják meg a kivitelezést. Ügyes!

Egy dolog azért mégis csak szöget ütött a fejembe. Valóban, szemet gyönyörködtető látvány, hogy végre-valahára magyar felirat is dominálhat a román ellenében ugyanabban a kompozícióban, de én azért csak kipróbáltam, vajon grafikailag akkor is érvényesül-e a kitűző, ha nagyjából egyforma súllyal  szerepeltetem a két feliratot.

Íme az eredmény: egy visszafogottabb/elegánsabb változat,

és egy játékosabb:

Bár nem az én tisztem eldönteni, de úgy vélem, hogy a fenti két variáns legalább annyira hatásos, mint az eredeti. Akkor hát

valóban erősebb-e az üzenet, ha a magyar felirat  uralja a kitűzőt,

illetve milyen többletet nyújt a magyar felirat aránytalan  kihangsúlyozása?
Bárhogy erőltetem az agyam, a nem-nél és a semmit-nél értelmesebb válasz nem jut eszembe. A kitűző ugyanis önmagában már annyira szembetűnő, hogy a magyar ajkú vásárló számára a két felirat arányától függetlenül is teljesen tiszta: itt számára nagyon fontos „többletszolgáltatást” nyújtanak. Nyugodtan megszólalhat anyanyelvén.

És mi is a helyzet a román vásárlóval?

Természetesen nem azokról beszélünk, akiknek Erdély azonnali elcsatolásának rémképe ugrik be a kitűző szemrevételezésekor (ezzel a műfajjal úgy  általában nincs sokat mit kezdeni, jelen írás keretében még annyira sem). Hanem azokról a románokról, akikbe szorult annyi jóindulat, hogy legalábbis ne feltétel  nélkül botránkozzanak meg hasonló kezdeményezés láttán. Igen, sejti az illető  román, hogy a jóval kisebb román szöveg ellenére nyugodtan megszólalhat románul – és toleráns is annyira, hogy ne tartsa ördögtől valónak az ‘Igen, tessék!’ virítását –, de azért csak zavarban van egy kicsit. A pici román felirat mintha mindössze

„feliratozásként” lenne ott,

hogy látszodjon, tényleg a ‘Da, poftiți!’ magyar változatáról van szó és nem egyébről. S akkor vajon tényleg fogják értékelni, hogy a magyar szóra buzdító kitűző ellenére ő továbbra is románul szólal meg, vagy inkább húzódjon hátra egy kicsit, álljon két pozícióval hátrább a sorban, hátha egy kitűző nélküli elárusító is előbukkan időközben?
Vagy – biztos, ami biztos alapon – sétáljon még egy utcasaroknyit a másik üzletig?

Azok számára, aki esetleg szőrszálhasogatásként értékelnék az előbbi okfejtést, azt sem ártana jelezni, hogy az ‘Igen, tessék!’ üzenete (a ‘Da, poftiți!’ mellőzésével vagy nem megfelelő kihangsúlyozásával) jóval közelebb áll egy Magyarul beszélünk-höz, mint a Mariahilferstraßéről ismert Beszélünk magyarul-hoz. Talán fölösleges magyarázni, mennyire nem ugyanaz!

Egy szó mint száz: noblesse oblige. Pont egy ilyen remek kezdeményezést kár lenne beárnyékolni kellően át nem gondolt részletek miatt. S nem mellesleg az okos, nemcsak a „sajátjaink” irányába empatikus, ésszerű kompromisszumokra kész hozzáállás – a dacos „bezzeg”-gel ellentétben – akár hosszú távon is hozhat kielégülést.

Reklámok
Posted in: Gazdaság, Kisebbség