Liberálisporoló, avagy a felejtés ellen való orvosság

Posted on 2011. szeptember 19. Szerző:

2


Ha egyszer csak ‘emlékezés’ címszó alatt valóban emlékezni fognak, és nem az ellentábor orra alá dörgölni a történelem viselt dolgait – nos, akkor majd tényleg elő lehet kapni a prakkert a továbbra is akadékoskodó szőnyeg(es liberálisok) kiporolására.


A szőnyeges liberalizmus című blogbejegyzésében Demény Péter – dicséretes módon – régóta kibeszélésre váró témát feszeget: a (mások által elkövetett) történelmi bűnök felejtésének kérdését. A megközelítés mondjuk már nem ennyire szerencsés. A bejegyzés szerzője ugyanis abból indul ki, hogy a liberálisok nemhogy elfeledni akarnák a sérelmeket, hanem a nemzetinek titulált oldalt is a sérelmek mihamarabbi elfelejtésére buzdítanák.

Ami kissé paradoxon-ízű.

Konkrétabban, a lélektan már-már közhelyszerű megállapítása szerint a felejtés alapvetően spontán folyamat – felejteni próbálni vagy felejtésre buzdítani valakit alapvetően nonszensz. Az akaratlagos felejtéshez ugyanis tudati kontroll alatt kell tartanunk az illető emléket, ami ugyebár legjobb módszer annak állandó észben tartására, magyarán a felejtés megakadályozására. Tehát az a bizonyos liberális eleve nem vonhat felelősségre egy spontán folyamat elmaradásáért, itt alapvetően egyébről van szó.

Lássuk csak:

Mintha azért vontak volna felelősségre, mert nem vagyok képes feledni, hogy a dédnagyapám házát a román kommunisták rombolták a földig, vagy hogy a nagyszüleim legszörnyűbb élménye a román bevonulás volt.

Nem is kell túl sok sütnivaló ahhoz, hogy észrevegyük: a fenti idézet kulcsszava csak látszólag a feledés. Ha csupán semmiképp sem elfelejtendő tragikus eseményekről beszélnénk, nem lenne ennyire fontos a kommunisták románságának kihangsúlyozása – ráadásul Kolozsvár korabeli etnikai összetételét tekintve nehezen hihető, hogy a ház lerombolásában ne segítettek volna szorgos és lelkes magyar kezek is. Mint ahogy ugyancsak töprengésre ad okot,

miért pont a román bevonulás

volt a nagyszülők legszörnyűbb élménye – hacsak nem a Holdon éltek a második világháború véres borzalmai alatt. Többek között épp akkor, amikor az orruk elől deportálták biztos halálba magyar ajkú zsidó polgártársaikat. (Amúgy élek a gyanúperrel, hogy ilyen alapon ugyanezen bevonulás a legkedvesebbek élmények egyikeként maradt volna meg nekik, ha történetesen a barikád másik oldalára osztotta volna őket a sors.)

Nem. Az idézett passzus, ha explicit módon nem is, de egyértelműen a sérelmekként számon tartott múltbeli események jelenbeli vonatkozásaira játszik rá a nem-felejtés apropóján. S ugyebár milyen nehéz kitalálni, melyik itt a legkézenfekvőbb jelenbeli vonatkozás:

a román–magyar kérdés.

Nos, ezen a ponton derül ki a bírált liberális álláspontról, hogy éppenséggel nem a „nem-felejtést” helyteleníti (eléggé valószínű, hogy példának okáért Alföldi Róbert nem amiatt döntött a román nemzeti ünnep Nemzeti Színházas megrendezésének gesztusa mellett, mert esetleg „megfeledkezett” volna arról, mi is történt 1918. december elsején). Hanem a múltbeli sérelmek eszközzé alacsonyítását – az úgynevezett nem-felejtés, de valójában a fájdalom folyamatos átélésének ürügyén – abból az alig leplezett célból, hogy a jelenbeli kisebb-nagyobb nemzeti csetepatékban munícióként szolgálhassanak.

Valóban, a sajnálatos módon még mindig agyonterhelt nemzeti(ségi) viszonyainknak pont erre a ballasztra van szükségük!

Az már külön pikantériája a dolognak, hogy a bevonuláshoz hasonló szomorú eseményekből nemhogy nekünk, de még a kortársaknak sem lett volna ildomos román-magyar problémát – vagy neadjisten egyenesen nemzetiidentitás-kérdést – faragniuk:

Valamiféle acsarkodó szabadgondolkodás (!) nevében feledjem el mindazt, ami voltam?
És ami vagyok, azt is.

Nem hiszek Illyés Gyula elhíresült megállapításában, miszerint „magyar az, akinek fáj Trianon”. Egyrészt a magyarságomat illetően sokkal józanabb és értelmesebb kritériumokkal rendelkezem, másrészt pedig már 1920-ban is sokan lehettek magyarok (és nemcsak az ún. hazaárulók), akik pontosan tudták, hogy Trianon igazságtalan ugyan, de a Kákániának csúfolt, fenntarthatatlan valami sem volt sokkal igazságosabb: Nagy-Magyarország esetleges egyben maradása borítékolhatóan

sokkal véresebb, szégyenletesebb és csúfosabb véget ért volna,

mint maga a bevonulás, csak évtizedekkel később (házi olvasmány: Jugoszlávia szétesése és a balkáni háború). Ahogy a románok között is sokan lehettek már akkor olyanok, akik egy katonai lerohanást (s az azt követő jogfosztást és erőszakos asszimilációt) barbár, gusztustalan dolognak tartották, függetlenül attól, hogy kiknek a – valós vagy vélt – igazságát szolgálták.

Kíváncsian várom hát, mikor fogja visszanyerni a felejtés/emlékezés megszokott, értelmező szótárból ismert jelentését a nemzeti(eskedő) közbeszédben. S ha egyszer csak ‘emlékezés’ címszó alatt valóban emlékezni fognak, és nem az ellentábor orra alá dörgölni a történelem viselt dolgait – nos, akkor majd tényleg elő lehet kapni a prakkert a továbbra is akadékoskodó szőnyeg(es liberálisok) kiporolására.


(Az illusztráció forrása: Újszamizdat blog. Köszönet érte!)

Advertisements