A szerszám rosszabbik vége

Posted on 2011. október 12. Szerző:

5



Balgaság abban reménykedni, hogy önkényuralmi körülmények között is olyan könnyű ama bizonyos testrész kellemesebbik végén maradni.


A Mandiner konzervatív hírportált jó ideje nem az általa képviselt szemlélet, szerkesztői koncepció teszi egyedivé az internetes sajtó egyre népesebb tömegében, hanem a cikkekhez, sajtószemlékhez hozzászólók esetenként

minősíthetetlenül színvonaltalan hangneme.

Így elvileg rangon aluli lenne külön bejegyzést áldozni egy, az említett portálról származó és fenti leírásnak maradéktalanul eleget tevő komment boncolgatásának, de keresve se találnánk jobb állatorvosi lovat a „harcos” jobboldaliság mögött meghúzódó naivitás szemléltetésére.

Lássuk csak, miről is van szó:

Óriási mázlija Árpádnak, hogy a kereszténység mára eljutott a vallásfejlődésnek abba a szakaszába, amikor már nem harcias, militáns mint az iszlám, sokkal inkább a buddhizmushoz hasonlóan befogadó, megbocsátó, elnéző az ellenségeivel szemben is. Pedig amikor TótaW-t olvasom, visszasírom az inkvizíciót, egy pár keményen bepipázott Opus Dei-st, hogy dolgozzák meg itt ezt a hédert! Feszítővassal, hegesztőpisztollyal! [kiemelés, stilizálás tőlem]

Nos, tekintsünk el attól, hogy Tóta W. Árpád szóban forgó írása ez esetben nem is annyira egyházellenes, mint amilyennek első látásra kinézne az idézett hozzászólás alapján.

Nem, a dolog más szempont miatt érdekes.

A komment elkövetőjének ugyanis meggyőződése, hogy az inkvizícióhoz hasonló, valamilyen eszme úgymond védelmére kitalált kegyetlen, diktatórikus intézmény csakis azok ellen fordulhat, akik az eszmének – vélt vagy valós – ellenségei. Pedig ha venné a fáradságot és felütné a történelemkönyvet – s itt nem feltétlenül a Katolikus Egyház históriájának sötétebb lapjaira gondolok, de a náci, kommunista stb. diktatúrák történetére is – hamar rájöhetne, hogy egy önkényen alapuló, magyarán mindenféle ellenőrzés alól könnyen kiszabaduló hatalom éhségét korántsem csillapítja a klasszikus értelemben vett ellenfelek kigittelése.

Hogy ne mindig a (szélső)jobb ikonok legyenek a mumusok, lássuk csak, kiket nyírt ki (vagy tett hosszú időre hűvösre) Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának egykori főtitkára, Sztálin elvtárs leghűségesebb csatlósa. Aligha meglepő, hogy az első áldozatok a rendszer „természetes” ellenségeinek – nyilasok, iparmágnások, földbirtokosok – soraiból kerültek ki, majd a módosabb parasztság képviselőit (vö. kulákok) hurcolták el „ismeretlen helyre”. Ami viszont ezután következett, még

a legpesszimistábbak rémálmait is sokszorosan felülmúlta.

Rákosi féktelen hatalomvágyában és féltékenységében közvetlen kollégáinak (azaz – okkal – riválisainak feltételezett elvtársaknak) rontott neki, koncepciós perek eredményeképpen meggyőződéses kommunisták tucatjaira sütötték az ellenség, áruló, szabotőr stb. halálos bélyegét. Sokan közülük utolsó pillanatig nem értették, mi történik velük: hamarább elhitték az ellenük koholt vádakat, minthogy „a nép legszeretettebb fiának” bölcsességében és ítélőképességében kételkedjenek.

A fentiek értemében tehát idézett hozzászólónk joggal félhetne attól, hogy nem csak az ún. Tóta-félék nyernék el „méltó büntetésüket” a visszasírt inkvizíciónak általa – a hatalomtól megrészegült inkvizítorok előbb-utóbb mindenkin találhatnak biztos fogást,

ha megfelelő motiváció párosul hozzá.

És balgaság abban reménykedni, hogy önkényuralmi körülmények között is olyan könnyű ama bizonyos testrész kellemesebbik végén maradni. Egészen érthetően fogalmazva: nemcsak az „osztályellenségre” vár a hegesztőpisztoly és a feszítővas, ha már olyan hülyék vagyunk, hogy zöld utat adunk valamilyen totalitárius elképzelés lelkes gyakorlatbaültetőinek.

Ki tudja, hány inkvizíció, nemzetiszocializmus vagy kommunizmus szükséges még ahhoz, hogy egyesek megtanulják: az önkény nem játék – legfeljebb azoknak lehet az, akik éppen művelik. De nekik is csak ideig-óráig…

(az illusztráció forrása: Mortem Aeternus alternatív ismeretterjesztő magazin)

Reklámok