Reménytelen, de nem súlyos

Posted on 2012. január 30. Szerző:

2


Mi is van még? Galériák, irodalmi kávéházak, Filmtett-fesztivál, TIFF, jelentős magyar szurkológárdát magáénak tudó vasutascsapat és – ki hitte volna – Kolozsvári Magyar Napok.


Kolozsvári magyarságunk számaránya 16%-ra esett.

Na bumm, és akkor mi van, mondhatnánk az első (és minden igaz magyar számára kötelező) rémület után. Szomorkodjunk, nemzetsirassunk, vagy ellenkezőleg, jöhet a gyermekcsinálásra buzdító harcos agitprop? Ugyan már. P. Watzlawick klasszikusával élve

a helyzet reménytelen, de nem súlyos.

Persze hogy jobb lenne 20% felett. De egyrészt a józanabbak még a számlálóbiztosok (és a vezérkar) négybalkezes produkciója előtt is pontosan tudhatták, hogy hiú ábránd lett volna javulásra számítani. Másrészt nagyon az az érzésem, hogy valós politikai akarat és konszenzus nélkül, csupán a törvény kényszerítő erejére hagyatkozva amúgy is szüntelen, jobb sorsra érdemes energiákat felemésztő csetepatékba és kutyakomédiába fulladt volna az adminisztráció kétnyelvűsítése.

Akkor hát lássuk csak, mire is jó a számmisztika.

Kevesebb magyar szót hallhat/láthat a magyar identitását féltő gondoskodással őrző kolozsvári magyar, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt, 19%-os aránynál?

A családban aligha. És nemcsak a vasárnapi ebédre gondolok: elég bekapcsolni a tévét, a rendszerváltás utáni években még csaknem elképzelhetetlen, legalább féltucatnyi adót kínáló magyar csomag egyik kábeltévé-ajánlatból sem hiányozhat (bolondok lennének kuncsaftokat veszíteni), de a kizárólag magyarul sugárzó kolozsvári Paprika rádió, a jó néhány kolozsvári magyar internetes hír- és véleményportál valamint a gombamódra szaporodó életstílus- és véleményblogok sem voltak épp mindennapjaink részesei két évtizeddel korábban.

Templomokból is maradt,

sőt bővült a választék: csak a Donát úton két új magyar kegyhely várja a nem túl szerencsés műépítészeti megoldásoktól nagyvonalúan eltekintő hívőket. Ami pedig az iskolákat illeti, továbbra is jár magyar oktatás azoknak, akiket tényleg érdekel a dolog. Esetenként ráadásul minőségi. Nem is beszélve az önálló magyar karokban – de főleg hírnévben és színvonalban – lényegesen izmosabb BBTE-ről.

A magyar színházi előadások mintha lényegesen jobbak, változatosabbak (és teltházasabbak) lennének, egy Magyar Operában rendezett nemzetközi operafesztivál vagy operakarmester-verseny is túlságosan megszokottnak tűnik már ahhoz képest, hogy

valamikor még nagyon nem volt az.

Mi is van még? Galériák, irodalmi kávéházak, Filmtett-fesztivál, TIFF (ahol nemcsak a magyar szót, de a kifejezés legjobb értemében vett bábeli kavalkádot is élvezheti a vájtfülű mozirajongó), jelentős magyar szurkológárdát magáénak tudó, világklasszisokat vendégül látó vasutascsapat és – ki hitte volna – Kolozsvári Magyar Napok.

No comment.

S ha esetleg kimaradt volna valami a felsorolásból, csakis a bőség zavara okolható érte.

Végül – de egyáltalán nem utolsósorban – a túlságosan is kétségbeesők figyelmét olyan jelenség kerülte el, ami nyugaton már bevett szokás: aki megunta a szemközti lepusztult blokkot bámulni, a szomszéd rádióját hallgatni és villamossínek zakatolására meg dudaszóra ébredni, vett magának bagóért egy kertes házat a környező magyar falvak valamelyikében (valamint strapabíró kocsit az ingázáshoz), és köszöni szépen, jól van. De ettől még továbbra is ugyanabba a kolozsvári magyar iskolába járatja a gyerekét, Kolozsvárra jár bevásárolni, dolgozni, színházba, moziba és koncertekre – sőt kultúrkocsmázni is, ha van, aki hazavezessen. Otthon csak élvezi a kertet, a friss levegőt

és fogadja tízévenként a számlálóbiztosokat.

Az egyedüli dolog, ami miatt fájhatna a feje, hogy rontott egyet az „igazi” kolozsvári magyarok százalékain, de emiatt biztos nem lesznek álmatlan éjszakái.

Szakállas poénnal zárnék.

Ennél rosszabb már nem lehet, mondja a pesszimista. Erre az optimista: De igen!

 

(Megjelent a Transindexen)

Reklámok