Násznap, gyásznap

Posted on 2012. december 03. Szerző:

0


December elseje. Egyeseknek násznap, másoknak gyásznap. Vagy ahogy a román mondaná: pentru unii mumă, pentru alții ciumă.


Pedig milyen messze voltak még attól az egyesek, hogy túl sok alapjuk legyen a biztos örvendezésre. De ami minket sokkal jobban érdekel: mennyire nem tudták még kettesek, hogy

mindenre lehetett volna okuk aznap, éppen csak gyászra nem.

A tizennyolcas Nagy-Magyarországnak ugyanis mindenképp meg voltak már számlálva – ha nem is a napjai, az évtizedei bizonyosan. Elvi esélye még lett volna arra, hogy egy darabban vészelje át a soron következő világégést, de a nemzeti feszültségek előbb vagy utóbb garantáltan Jugoszláviát csináltak volna a Szent Korona országából. Vagy ha valami hihetetlen mázlival a véres polgárháborút is sikerült volna megúszni,

most bizonyára az Erdélyi Román Néppárt kampányolna az autonómiával

és/vagy a föderalizmussal, mi, forrófejű magyarok pedig az egységes és oszthatatlan magyar nemzetállam delíriumában hőzöngenénk (ebben sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint amennyire hinni szeretnénk), s csak néhány felvilágosultabb nemzettársunk pedzené a magyar sajtó liberálisabb fertályából, hogy talán mégsem akkora marhaság az autonómia vagy föderalizmus gondolata egy többnemzetiségű országban.

Természetesen a mai „egységes és oszthatatlan román nemzetállam” sem tekinthető sokkal szerencsésebb végkifejletnek.

Csakhogy ennek vajmi kevés jele látszott még 1918. december 1-jén.

Sőt, az aznap elfogadott Gyulafehérvári Nyilatkozat olyan kitételeket tartalmazott, melyre a mostani legádázabb erdélyi magyar autonómiaharcos szervezetek is elégedetten csettinthetnének: területi autonómia, teljes nemzeti szabadság az együtt élő nemzeteknek, önrendelkezési alapokon nyugvó vallásszabadság és -egyenlőség, valódi és általános demokrácia, sajtó-, vélemény- és gyülekezeti szabadság, radikális agrárreform, a gyári munkásság védelmét célzó intézkedések, a háború mint eszköz mellőzése a nemzetközi kapcsolatok szabályozásában stb. Akárhonnan is nézzük a deklarált célkitűzéseket, ezek bizony sok szempontból jelentős előrelépést jelenthettek volna a korabeli nagy-magyar viszonyokhoz képest!

Arra a gyászra tehát, amit akkora igyekezettel próbálunk december elsejének nyakába varrni, éppen hogy nem a gyűlölt 1918–19-es esztendők, hanem

a későbbiek adtak alapos okot.

Az 1923-as alkotmány – a Gyulafehérvári Nyilatkozat és az Antanttal 1919-ben aláírt kisebbségi szerződés ellenére – már egységes nemzetállamról beszél, de addigra amúgy is evidenssé vált, hogy az új román hatalom magasról tesz nyilatkozatra, ígéretre, nemzetiségekre, jogokra s úgy általában minden olyasmire, ami toleranciát, úriemberséget, européerséget feltételez. A méltán szidott, arrogáns és lekezelő Budapestet pedig felváltotta a még arrogánsabb, még lekezelőbb, ráadásul balkáni stílusban zsarnokoskodó és a megszerzett területeket is gátlástalanul balkánosító Bukarest.

Egy szó mint száz, gyászolandókban tényleg bővelkedik az említett időszak, temérdek gyászos évfordulónak való dátumból mazsolázhatnának a műfaj kedvelői. De

pont december 1-jét gyásznapozni

nagyjából olyasféle romániai magyarok számára jelenthet némi fantáziát a fentiek értelmében, akiknek szellemi deficit okán kevés igazán fontos dolog éri el az ingerküszöbüket – a méretes valamikre viszont nagyon tudnak izgulni, például a bazi nagy országokra. Bazi nagy országok uralkodó nemzetéhez tartozni pedig maga a csúcs! Mondjuk, leplezett kisebbségi komplexus kezelésére a hatalmas, dominanciát sugárzó országnál már olcsóbb, alkalmasabb és sok szempontból veszélytelenebb is teszem azt egy hatalmas, dominanciát sugárzó városi terepjáró…

Advertisements