Atombomba kezdőknek és haladóknak

Posted on 2013. március 11. Szerző:

1


„Észak-Korea atomcsapással fenyegeti Délt, amely viszonzásul eltüntetné az egész országot a föld színéről” – így foglalja össze röviden az Origo a frissiben kipattant távol-keleti válság fejleményeit.

És – amint azt borítékolni lehetett – a világ civilizáltnak nevezett fele majdhogynem egyöntetűen hördült fel az észak-koreai kezdő, de annál ambiciózusabb diktátor fenyegetésére. Pedig az apja nyomdokaiba lépő Kim Dzsongunnak igazán voltak már – és bizonyára lesznek még – hasonló megmozdulásai.

A hír igazán megdöbbentő második részére viszont senki nem kapta fel a fejét. Úgy tűnik, semmit nem fejlődtünk a hidegháború óta, 2013-ban is a világ legtermészetesebb dolga kijelenteni:

simán eltöröllek a föld színéről, ha tudom, hogy te is ilyesmit készülsz megtenni ellenem.

És ezzel a – beleegyezésnek is felfogható – kényelmes hallgatással a magát békés, technológia- és tudásalapú társadalmak érdekszövetségének tartó nyugat ismételten megmutatta, hogy a katonai doktrínájának kvintesszenciáját továbbra is valahol a kőbaltával vívott háborúk környékén kell keresni.

Holott, ha nem is feltétlenül politikai akarat, de legalábbis technológia ma már bőségesen lenne arra, hogy ne a támadó potenciálban, a hadsereg ütőképességében mérjük egy nagyhatalom katonai erejét, hanem a

védekezés szolgálatába állítható erőforrások

mennyiségében, minőségében, hatékonyságában. Gyengébbek kedvéért: a támadáson alapuló doktrína igazán átadhatná már a helyét a humánusabb, védekezése alapulónak. Néhány évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna ugyanis egy atomtöltetet szállító rakéta röptében történő hatástalanítása, legrosszabb esetben a megsemmisítése, manapság viszont ez megoldható. Vagy ha még nem egészen, hát hamarosan megoldható lehetne, ha a katonai célú kutatásra és fejlesztésre szánt irdatlan összegek nagy részét erre célra fordítanák.

Ehhez viszont az a paradigmaváltás kellene, amelynek folytán alapvetően nem az atomfegyver-arzenál fitogtatásáról és még kevésbé a válaszcsapások kilátásba helyezéséről szólna egy esetleges atomtámadás elleni védekezés. A nyugati világ annyit hangoztatott békeszeretetével inkább egy

precíz és biztonságos elhárítórendszer

kifejlesztése vágna össze, legyen szó komplex rakétapajzsról vagy akár performáns – ember- illetve robotvezérelte – vadászgépekről, melyek már a levegőben semlegesíteni tudnának egy bombát. Bármennyire is kéznél van a már-már közhelyszerű megállapítás, hogy a világbéke csakis azonos támadóerőt képviselő nagyhatalmak törékeny egyensúlyán alapulhat, a huszonegyedik század korszerű védelmi technológiái birtokában egy országnak kizárólag

egyetlen esetben indokolt atombombát tartani.

Ha alkalomadtán nem jelent számára erkölcsi problémát használni is, esetenként tízmilliós tételben gyilkolva ártatlan civileket, teljesen függetlenül attól, hogy ezt pont milyen valós vagy mondvacsinált ürüggyel teszi.

Nem beszélve arról, hogy például a legújabb vadászgépek – az atombombától és a közhiedelemtől eltérően – kiválóan használhatóak békés, civil feladatokra is, miután a tömegpusztító fegyvereivel zsaroló diktatúráknak előbb vagy utóbb leesik, hogy a méregdrágának méregdrága, de az egyre korszerűbb védelmi rendszerekkel szemben állandó lépéshátránnyal küszködő, egyenként leszedhető rakéták legfeljebb csak saját gazdaságuk számára jelenthetnek igazi fenyegetést. És itt még csak nem is a békeidőben is szükséges rendészeti feladatokra gondolok, példának okáért egy 11 ezer méter magasban bajba jutott utasszállító megsegítéséhez csakis egy utolsó generációs vadászgépnek lehet esélye (mármint azon ritka, de nem kizárható esetekben, amikor egyáltalán van még mit segíteni). De nem, a nagyhatalmak továbbra is úgy gondolják, hogy

csak jó lehet még valamire

a nemcsak eszméletlen kockázatot jelentő, de pusztán a fenntartását tekintve is elképesztően költséges atomfegyver-arzenál – s itt nemcsak az önmagát katonaállamként definiáló Izraelre vagy arra az Egyesült Államokra gondolunk, amely nem is érezné teljes értékű országnak magát, ha nem rendelkezne a világ legnagyobb offenzív erejével, de Nagy-Britanniára és Franciaországra is…

Summa summárum, eddig komolyan hittem, hogy a fenti, kőkorszakból visszamaradt szemlélet alapvető módon inkompatibilis egy fejlett nyugati demokrácia értékrendjével, de ezek szerint – a dél-koreai fenyegetés szó nélkül hagyása alapján – még pont belefér, ha az a bizonyos tízmilliós tétel maga a pokolbeli ördög egyenes ágú leszármazottjának tekinthető észak-koreai népet jelenti.

Nesze neked, 2012-es Nobel-békedíj!

(az illusztráció forrása: Robert Zimmermann blogja)

Advertisements