Fogadjisten

Posted on 2013. augusztus 27. Szerző:

0


Nofene. Újabban nem a balkanizmus minden jegyét felvonultató, hataloméhes Bukarest az első számú közellenség. Hanem a többnyire nyugat-európai székhelyű áruházláncok. Hajaj, gazdasági szabadságharc!


Tetszetős szórólapot nyomtak a kezembe a 4. Kolozsvári Magyar Napok kirakodóvásárán. Ínycsiklandozó és nem utolsósorban magas minőségű, kizárólag természetes anyagokból készített székelyföldi élelmiszerek kellették magukat a brosúrán, egy Adjon Isten! fantázianevű, önmagát ízig-vérig székelyként reklámozó kereskedelmi hálózat termékeiként.

Na, végre, gondolom, csak megjött a sütnivalójuk ezeknek. Kicsiben ugyan, de körvonalazódik egy székelyzászlózáson és székelyhimnuszozáson túlmutató vízió Székelyföld gazdasági felemelkedéséről. Az illúzió persze nem tartott sokáig, mert a szórólapnak negyedik oldala is volt, amelynek jobb alsó sarkában a következő szöveg díszelgett:

”A termelők, a készítők, a forgalmazók erdélyi, székely és magyar emberek. Egymásnak adnak munkát és nem állnak szóba multikkal!” (kiemelés tőlem)

Nofene.

Újabban nem a hataloméhes, arrogáns, korrupt, agyonbürokratizált, mohó, nacionalista és úgy általában a balkanizmus minden jegyét felvonultató Bukarest az első számú közellenség. Hanem a – többnyire – nyugat-európai székhelyű áruházláncok.

Hajaj, gazdasági szabadságharc! Fölösleges részletezni, hogy székelyeink vigyázó szemüket melyik fővárosra vetik, ugye. Pedig, ha abból a legendásan csavaros eszükből is lenne egy kevéske, nemcsak a sziklaszilárd elvekből, bizonyára végeznének egy kis gazdasági számítást.

Ott van például a német érdekeltségű Lidl. Amelyik nemcsak, hogy az átlaghipermarketnél jobb minőségéről és korrektségéről ismert, de előszeretettel forgalmaz regionális jellegű vagy nemzeti élelmiszereket. Persze ők sem szentek, profitra hajtanak, ez a kapitalizmus már ilyen: az „erdélyi, székely, csángó és magyarországi emberek, gazdák, feldolgozók” zsebébe bizonyára valamivel kevesebb pénz jutna vissza egy adott termék értékesítése után. De óvatos becslés alapján is

legalább tízszer annyit adhatnának el,

csak bírják szuflával! Az efféle „nemzeti hetek” alkalmával ugyanis az ország- vagy régióspecifikus finomságokat rendszeresen elkapkodják már az első néhány nap alatt. És még közgazdásznak sem kell lenni ahhoz a briliáns felfedezéshez, hogy általában nem a magasabb árrés, hanem a nagyobb tételben kereskedés hozza a komolyabb profitot.

A „multikkal” való időszakos vagy akár állandó együttműködés mellett természetesen továbbra is élhetne a hagyományosnak tartott, bár kissé nehézkesnek tűnő árusítási modell is. (A “webshopjukban” szó volt 50 lej feletti házhozszállításról, de a részletekről – Kolozsvár melletti falura szállítanak-e például – egy hang sincs, van virtuális bevásárlókosár meg regisztráció, de első átfutásra se regisztrálnom, se vásárolnom nem sikerült, pedig igazán nem először látok Internet Explorert stb.) És a komoly áruházak népszerűsége és forgalma által garantált reklámlehetőségről még nem ejtettünk egy szót sem. De akkor ki lehetne írni a szórólapra, hogy „egymásnak adnak munkát és nem állnak szóba a multikkal”?!

Nos, székelykedésből, magyarkodásból van elég a felületen,

még a Szent Korona is előkerül, mint szellemiségi háttér, de nekem erről az egészről egy másik szellemiség jut eszembe, melyet – micsoda véletlen! – pont egy román közmondás fogalmaz meg: Inkább dögöljön meg a szomszéd kecskéje is. Márpedig sem echte székely feketeribizli-levet árulni, sem autonómiát összehozni nem fogunk, amíg nem leszünk képesek win-win stratégiákban (azaz nem zéró összegű játszmákban) gondolkozni. Magyarán szólva: amíg mereven elzárkózunk attól, hogy inkább azok is járjanak jól, akikkel vélt vagy valós okokból nem szimpatizálunk, ha ebből nekünk is nyereségünk származik.

(megjelent a Nethuszáron)

Reklámok