Meghalt a nemzeti válogatott, éljen a nemzetállam!

Posted on 2013. szeptember 09. Szerző:

0


Ha valahogy összehoznánk az Erdély névre hallgató önálló, független államot, továbbra is Magyarország „nemzeti” válogatottjának drukkolnánk, mert hát mi magyarok vagyunk?


A tegnapi román-magyar focivébé-selejtező felért számunkra egy Moháccsal.

Nos, mielőtt még valaki egyetértően bólogatna – nem, nem azért. A háromnullás csúfos vereség le van ejtve. Bizonyára fontos a futball, de még közhelyként emlegetni is közhelyes, mennyi más fontosabb dolog van a világon. A tükör az igazán elszomorító, melyet minden ilyen meccs alkalmával rendszeresen a képünkbe nyomnak.

Utáljuk a futballhuliganizmust, persze. De azért mekkora büszkeség, hogy a randalírozók

nemcsak magyar, de székely zászlókat is lobogtattak,

miközben finoman fogalmazva kiviselték magukat az Északi Pályaudvaron, a belvárosban s nem utolsósorban a lelátón. És a Duna TV híradójának is milyen könnyen meg tudjuk bocsátani, hogy – bukaresti kollégáikkal teljes „egyetértésben” – kissé elnéző a saját bőrfejeseivel, bezzeg az ellenfél garázdái azok mekkora felfordulást csináltak. Mert székelységünk és magyarságunk mindenekelőtt.

De az igazán elképesztő, hogy ilyenkor derül ki, mennyire üres frázis számunkra az államalkotó nemzet és az önrendelkezés. Az összes Facebookos ismerősömnek a legtermészetesebb, hogy a magyar válogatottnak kell drukkolni, aki meg nem így gondolta, az bölcsebbnek érezte, hogy mélyen hallgasson a dologról. És senkinek még csak eszébe nem jutott, hogy annak a román válogatottnak az elutasításával, melyet de jure magunkénak kellene éreznünk, valójában

a nemzetállami (vö. egy állam, egy nemzet) felfogást legitimáljuk.

Az ún. nemzeti válogatottak válogatásának ugyanis mindig is tudott, de kissé elfeledett kritériuma az állampolgársági. Azaz – értelemszerűen és a ‘nemzeti’ jelző ellenére – távolról sem a nemzetiségi. Ahogy a román válogatottban (a legújabb időket leszámítva) mindennapos volt a magyar nemzetiségű, nemhogy játékosok, de sztárok jelenléte, lásd Bodola, Jenei, Bálint, Bölöni, Selymesi és a többiek. Azért pedig, hogy az erdélyi magyar szuperfutballistáink pillanatnyilag nincsenek – de még beválogathatóak sem igazán –, talán nem feltétlenül a román nacionalisták a felelősek. De ettől még egy tehetséges székely gyerek számára – amennyiben nemcsak klubcsapatban, de válogatottban is szeretne focizni – a román válogatott a természetes és nem utolsósorban legális lehetőség. Summa summárum, ha a fentiek ellenére mégsem a román válogatottnak drukkolunk, nemhogy nem támogatjuk szurkolásunkkal az esetleg beválogatott földinket, de a paraszti logikám szerint gálánsan lemondunk az államalkotó, társnemzeti státusunkról. Csodálom is, miért nem üti le a román sajtó ezt a magas labdát…

Vagy mondok egy érdekesebbet. Ha neadjisten valahogy összehoznánk az Erdély névre hallgató önálló, független államot, továbbra is Magyarország „nemzeti” válogatottjának drukkolnánk (s még véletlenül sem sajátunknak, az erdélyinek),

mert hát mi magyarok vagyunk?

Tudom, persze, hogy még a legjobb indulattal is nehéz azt a román válogatottat támogatni, melynek törzsszurkolói a győztes meccsek után „Afară, afară cu ungurii din țară”*-t skandálva vonulnak végig a kolozsvári Horea úton. De mi lenne, ha most az egyszer mi tennénk meg az első lépést a normalitás felé?

 

(Megjelent a Nethuszáron.
Az illusztráció forrása: fourfortwo.hu)


*Ki a magyarokkal az országból (rom.)

Advertisements
Posted in: Nacionalizmus