A felségsértés korcsolyán érkezik

Posted on 2017. november 17. Szerző:

0


23376074_10155944133713658_3939405012799625013_n

Amikor a mindennapi életben teljesen normális emberek „közösségi üzemmódba kapcsolva” képesek olyasmiket leírni, hogy az épülő korcsolyapálya történelmünk megalázása, a szobor körüli korcsolyázás a nagy királyunk megbecstelenítése, el lehet gondolkozni, vajon nem a kollektív elmebaj minősített esetével állunk-e szemben.

Bizonyára emlékeznek még a kolozsvári olvasók, hogy a sétatéri villamosmegálló eredetileg a Barițiu utca sarkán rontotta a városképet és akadályozta a forgalmat. Túl voltunk már egy Funar-korszakon, de a jelek szerint nem eléggé. Kiszivárgott ugyanis, hogy a városvezetés 70 méterrel arrébb, a Magyar Színház elé költöztetné a megállót. Be is indultak a kisebbségvédelmi reflexek, ömlött a(z RMDSZ-közeli) helyi magyar sajtóból, hogy a látszat csal és sunyi magyarellenes provokációról van szó. Természetesen azzal a hátsó szándékkal, hogy ellehetetlenítse a Magyar Színház működését, így az erdélyi magyar kultúrát is. Pedig a megvilágosodáshoz ma már elegendő egyetlen perc várakozás a sétatéri villanyrendőrök tövében. Vakargathatjuk is a fejünket, hogy az ördögbe úszhatta meg anno az érdekvédelmi szervezetünk, hogy

csupán fejcsóválás tárgya legyen, és ne a közröhejé.

Kisebbségi paranoiánk a továbbiakban is szedte áldozatait, következett a Mátyás-szoborcsoport restautálása, felkészült a Főtér teljes újragondolása. Előbbinél el sem tudtuk képzelni, hogy a restaurálás valójában nem a szobor elsíbolásának a fedőakciója, a Főtér arculatának európai trendekhez igazítását pedig egyenesen történelemhamisítással súlyosbított szentségtörésnek tekintettük. Higgadtabb polgártársaink már azon töprengtek, kinek fog eszébe jutni hamarabb, hogy az osztrák–magyar kátyú román aszfaltozásásával a magyar emlékeinket is végérvényesen betemetjük.

Most pedig, kedves olvasók, üdvözöljük önöket a legújabb etnikai színezetű városkép-botrány kellős közepén. Az idei téli szezonra

korcsolyapályát fognak építeni a szoborcsoport köré!

Félreértés ne essék, a terv szerintem is jó pár sebből vérzik. Egyrészt érzékenységeket érintő projekteket illik megfelelőképpen lekommunikálni vagy akár közvitára bocsátani. Másrészt műemlékvédelmi szakember tudtommal hivatalosan nem is látta a terveket. Ráadásul a sebtiben és amatőr színvonalon összedobott digitális látványtervnek még csak nem is az a legnagyobb baja, hogy a szobor makettje köszönő viszonyban sincs az eredetivel. A tavalyról már ismerős fénysátor van átfedésben a pályával, ami ab ovo kérdőjelezi meg a kivitelező komolyságát. Ha az építők hasonló szakmai szinten szándékoznak megoldani a szobor védelmét is, sok jóra biztos nem számíthat sem a király, sem a vazallusai.

De ettől még a déjàvu-élmény kifogástalan.

Ismét sikerrel tereltünk sérelmi síkra egy olyan városrendezési tervet, amely vitatható ugyan, de jó eséllyel az égvilágon semmiféle etnikai vonatkozása nincsen. Kövezzenek meg a naivságomért, de szerintem a bukaresti koncessziós céget egyetlen cél vezérelte. Nyilvánvalóan az, hogy optimálisan ki kell használni a karácsonyi vásár rendelkezésére álló teret, magyarán minél nagyobb profit jöjjön össze és a vásár látogatói se maradjanak rossz szájízzel.

Amúgy az alapötlet még csak nem is román körökből érkezett: számos európai nagyvárosban bevett szokás, hogy télire a főtéri szobrokat körbeépítik egy korcsolyapályával. És esetenként annyira ügyesen, hogy a szobrot nemhogy eljelentéktelenítené, de egyenesen ki is emeli az időszakos építmény.

Persze tudjuk, hogy Kolozsváron honnan fúj a szél.

Az említett szobrok közül egyik se bír akkora érzelmi töltettel és sérelempotenciállal, hogy egy banális időszakos körbeépítést műemlék- és kisebbséggyalázásnak lehessen felfogni.

Azért a Mátyás-szoborcsoportot övező túlfűtött érzékenység érthető is valahol. Pedig micsoda jelkép lehetett volna: a nagy magyar király, akinek ereiben román vér (is) csorog. Keresve se lehetne ennél jobb szimbólumot találni arra, hogy jóval több köt össze, mint amennyi szétválaszt. Ennek ellenére a szobrot már a megszületése óta majdhogynem kizárólag arra használta a két közösség, hogy borsot törjön egymás orra alá. Mondanunk sem kell, utóbbi időben jóval inkább a magyar közösség szívott szoborügyben, mint fordítva.

Csak kérdés, hogy lassan nem kezd-e többe kerülni a leves, mint a hús.

Amikor a mindennapi életben teljesen normális emberek „közösségi üzemmódba kapcsolva”, tömegesen képesek olyasmiket leírni, hogy az épülő korcsolyapálya történelmünk megalázása, a szobor körüli korcsolyázás a nagy királyunk megbecstelenítése, és úgy általában, a szobor tönkrevágására irányuló magyarellenes szervezkedésről van szó, el lehet gondolkozni, hogy vajon nem a kollektív elmebaj minősített esetével állunk-e szemben. És ha nemzethalál, akkor már inkább a csendes asszimiláció tegye el láb alól erdélyi magyar közösségünket, mint a dühöngő paranoid skizofrénia. Mert abban a közösségben, ahol a nemzeti sérelmekbe belefeledkezett egyének már képtelenek különbséget tenni egy kétbalkezes, de alapvetően jószándékú terv és a közösség elleni támadás között, sanszos, hogy előbb vagy utóbb az egészséges dolgokra nem marad majd elegendő szufla. Mint például a minőségi, kritikus és szabad szellemű kultúra fenntartására. Megfelelő szellemi légkör nélkül pedig akár többségben is lehetnénk,

azt a bizonyos megmaradást legfeljebb vegetálásnak lehetne nevezni.

PS. Erőst foglalkoztatja a fantáziámat, mire is gondolhatott az a Facebookos hozzászóló, aki nem kis felháborodással kérdezte: hogy is képzeljük, hogy egy ekkora király szobra körül csak úgy ni, korcsolyázni lehessen. Talán azokra a régi szép időkre, amikor a felségsértésnek (teszem azt, a sarkantyú szintjénél magasabbra emelt tekintetnek) a lehető leghagyományőrzőbb 25 botütés volt a jussa?

(Megjelent a Transindexen)

Reklámok