Helységnévtáblán, sírkövön

Sanyarú kisebbségi létünk felhők közt kék eget csak néhanapján lát. Ilyen néha(ünnep)nap volt a pillanat, amikor végeláthatatlan huzavona után mégis megjelent az annyira várt háromnyelvű tábla Aranyosgyéres bejáratánál. Sajnos szépséghiba is becsúszott – a szó legszorosabb értelmében.

Magyarul: a tábla köpedelem.

Az az úgynevezett szaki, aki a helységnévtáblát tipográfiailag és grafikailag megszerkesztette, bizonyára tisztességes pénzösszeget tett zsebre ezért a kontármunkáért, de az eredmény sem a mesterség elemi ismeretéről, sem minimális jóindulatról illetve a szakma iránti alázatról nem árulkodik – ami ilyen horderejű munkánál azért mégis elvárandó, elegendő csak arra gondolnunk, hogy Erdély (egyelőre) legforgalmasabb útszakaszán áthaladók

gyönyörködhetnek a kompozícióban.

A betűtípus unesztétikus, megválasztása szerencsétlen; a sorokat egymásra nyomorították; a betűköz hullámzik; a három helységnév nincs optikailag középre egyengetve; ugyanazon betűváltozatot használták ugyanazon kontextusban, de más-más méretben; zsúfolt az egész, „nincs levegője”, a szöveg helyenként éri a keretet; az aláhúzás úgy általában nem mutatós, nemhogy ebben a megoldásban; tilde-ékezetes ‘ã’ nem használatos a román nyelvben; a testvérvárosokról lefelejtették az ékezeteket; nem egyértelmű, melyik zászlóhoz melyik városnév tartozik; a kilométerek nincsenek sem egymáshoz egyengetve (függőlegesen), sem a városnevekhez (víszszintesen); és még sorolhatnánk. Röviden: az összhatás még nem kiforrott szem számára is visszataszító. 

Kedves erdélyi magyarjaink persze nem bírnak az eufóriájukkal. Magyar szót látnak maguk előtt, ráadásul ott, ahol „nem kellene lennie” – igaz, olyan tálalásban, amiről egy olasz vagy osztrák turistának

hamarább ugrik be a nyereg alatt puhított hús,

mint egy uniós ország európai autóútjának jólétet, igényességet és civilizációt sugárzó közlekedési táblája.

Nekem pedig – vállalva akár a morbidság vádját is – ennél is cifrábbak jutnak eszembe. Nevezetesen azok a sírok, melyeken a sajátosan felfogott költségkímélés milyán már rajta van a még élő személy neve, születési dátummal – sőt, az elhalálozási év első számjegyeivel, mintegy arra várva, hogy az utolsó számjegyeket is

végre-valahára vésse már fel valaki.

Nos, mintha erdmagyar nemzetünk sírjáról is már csak az az utolsó egy-két számjegy hiányozna. Annak a kisebbségnek ugyanis, amelyik számára a minőség, az önmagával és másokkal szembeni igényesség már csak üres szavak, meg vannak számlálva a napjai. Gyengébbek kedvéért: a következő „pocsék, de mégis szeretjük, mert magyar” esetleg nem egy minősíthetetlenül kivitelezett helységnévtábla lesz, hanem – teszem azt – csapnivaló színházi előadás. És erről a pontról már nincs visszaút. Azt az állapotot, amikor már rég nem érdekes a színvonal, csak az, hogy egyáltalán anyanyelven szóljon, még csak

nem is megmaradásnak hívják, hanem vegetálásnak.

S mintha – az öregemberhez hasonlóan, aki még életében megrendelte saját sírkövét – egyre csak azt várnánk, hogy legyen már egyszer vége az egésznek…

Posted in: Modernizáció, Nemzetsiratás, Transylvanicum