Éretlenségi – Bukott a tanügy, éljen a tanügy

Idén is érettségi, idén is gyűrűznek a botrányok. Bűnbakkeresés, nyilatkozatháború, lekenyerezés, lemondás, lemondatás. És – mint ahogy ilyenkor lenni szokás – megint csak eszébe nem jutna senkinek, hogy puskázó diák, korrupt tanár és inkompetens miniszter pellengérre állítása helyett mélyebben, a nevetségességig elavult kirakatrendszer háza táján keresse a hibát…

A média nem kevéssé szenzációhajhász kirohanásai után ideje, hogy módszeresebben végigpiszkáljuk, valójában honnan is bűzlik a dolog. Azaz, ki és miért sáros ebben az egész sztoriban?

Talán a diák, mert puskázik?

Ugyan már. Amióta iskola van és vizsga, a diákok egyik része puskázik, másik része nem. Szó se róla, ez így nem szép és nem jó, de erre fogni egy tragikomikus érettségi látványos kudarcát sovány leleményre vall.

Esetleg az etikátlanoknak titulált felkészítő könyvek szerzői és kiadói?

Legyünk komolyak. A 12. osztály utolsó szemesztere (korábban évharmada) – az ismétlés, illetve a tanultak rendszerezése helyett – amúgy is arra megy már évtizedek óta, hogy a tanár többé-kevésbé kidolgozott tételeket diktál (sic!) a diákjainak. Ennyire egyszerű és hatékony módszer birtokában bolond lenne kockáztani a biztos sikert azzal, hogy diákjai a saját fejük után menjenek – ahogy a kiadó is bolond lenne nem csinálni pénzt ugyanezen jól bevált receptre alapozva.

Vajon nem inkább magában a rendszerben van a bibi, ahol puskázásra vagy előretanult tételekre alapozva borítékolható a siker?

Mielőtt még valaki felróhatná, hogy egy kalap alá veszem a két, erkölcsileg nagyon is különböző kategóriába sorolt „munkamódszert”, szögezzük le, hogy a lényeg – magyarán az eredmény – ugyanaz. Mindkét esetben nyers, emésztetlen információ visszaböfögése hozza el a jó osztályzatot, semmiképpen nem az összefüggések átlátása, az alkotó, önálló gondolkozás. Mindez persze a 21. század elején, amikor nemhogy személyi számítógéppel, de lassacskán egy oroszpiac-kategóriás mobiltelefonnal is bárki számára elérhetővé válik az oxfordi egyetemi könyvtár tudásanyaga.

Márpedig, ha rendszerint élesben, a különböző élethelyzetekben is pillanatok alatt elérhető a kérdéses információ, semmi fantázia nincs abban, hogy egyre értékesebb szellemi kapacitásunkat (és szabadidőnket) lexikális tudás felhalmozásával terheljük. Ennek fényében kissé anakronisztikusnak tűnik olyasmit követelni napjainkban is az érettségin, ami bemagolható vagy kipuskázható.

Évtizedekkel ezelőtt bizonyára szükség volt két lábon járó adattárolókra, de manapság már olcsóbb és hatékonyabb a digitális változat, így elméletileg jobban tenné az iskola, ha nem tudásanyagot raktározni, hanem azt megfelelőképpen szűrni, majd az eredményt értelmesen használni tudó szakikat nevelne.

Igen, elméletileg. Mert gyakorlatban nagyot bukna a líceum is, a diák is. Tudniillik a mostani – kontraszelekcióra épülő – érettségi rendszer tenne róla, hogy az ígéretes szakemberpalánták nagy valószínűséggel közelébe se juthassanak a felsőoktatásnak…

A fentiek ellenére a romániai (és sajnos nem csak!) oktatási rendszer szekértolói továbbra sem képesek feladni azt a téveszmét, hogy a tanulási folyamat az ismeretanyag mechanikus felhalmozásáról, illetve lehetőleg minél szöveghűbb visszaadásáról szól.

A legszomorúbb, hogy meg tudom érteni őket.

Mert gondoljuk csak el. Mi lenne, ha a diák – teszem azt – jegyzeteket, kézikönyveket, akár számítógépet vihetne be a vizsgára, lévén, hogy a bizottság amúgy sem arra lenne kíváncsi, mennyire képes betanulni a vizsgázó az unalomig reszelt Nichita Stănescu-verselemzést. Ilyen körülmények között természetesen nem egy, már klasszikussá vált vers tankönyvből kimásolható értelmezését kapná vizsgatételként, hanem olyan, kevéssé ismert művet (mondjuk ugyancsak Nichita Stănescutól, de pályakezdő költő pont olyan érdekes lehetne), mellyel nemcsak ő, de még vizsgáztatóinak nagy része is először találkozik.

Ha a végzős ezek után is képes lenne arra, hogy legalább értékelhető elemzést ollózzon össze a segédeszközökből (ahol nyilvánvalóan sok mindenre rábukkanhat vizsgakészre kidolgozott formában, de pont erre az egy versre nem), vagy – uram bocsá’ – akár önálló, eredeti megközelítés kerüljön ki a kezei közül, elnyerhetné minden elismerésünket: éppen az iskolában szerzett tudását alkalomadtán használni is tudó, érett intellektusról tett tanúbizonyságot.

Egyszerű és nagyszerű, de ne áltassuk magunkat. A fenti – szigorúan csak kuriózumként, szellemi játszadozás kedvéért felvázolt – szemléletváltás teljes csődhöz vezetné az oktatást.

Kiderülne, hogy a diákok esetenként nemhogy kevesebb, mint ötven, de alig néhány százaléka lenne képes átmenő jegyet összehozni (értsd: értelmesen gondolkozni).

És, ami súlyosabb, fény derülne arra is, hogy maguk az oktatók

– tisztelet a kivételnek! – sem tudnának mit kezdeni a részükről is rugalmasságot, kreativitást, nagyobb figyelmet és felelősséget igénylő kihívással – akár gyakorló tanárként, a katedránál, akár vizsgáztató tanárként, a bizottságban. Nem csoda, miután évtizedeken keresztül másfajta, könnyebben és kényelmesebben teljesíthető elvárásoknak kellett megfelelniük.

Akkor pedig hullani kezdenének a fejek, újraindulna a reformnak csúfolt fejetlen kapkodás és kavarodás, hamarosan kiderülne, hogy nincs elég pénz a paradigmaváltáshoz, no meg minőségi káder a magasabb követelmények kielégítéséhez, még súlyosabb szakemberhiány állna be az amúgy is akut munkaerőproblémával küszködő tanügy portáján.

Pont ez hiányozna a sokmindent megért, szerencsétlen országnak, nemdebár?

Azért kétségbeesésre nincs ok, kéznél az egyszerűbb megoldás. Le kell váltani egy-két minisztert meg államtitkárt, ki kell rúgni néhány feltűnően inkompetens tanárt, be kell zárni néhány feltűnően korruptat, és – végül, de nem utolsósorban – példás büntetésben kell részesíteni az összes puskázó diákot. Amúgy pedig maradhat minden a régiben…

Megjelent a Transindexen:

http://reply.transindex.ro/?cikk=86

Posted in: Modernizáció